|
Témaindító hozzászólás
|
2008.04.18. 15:44 - |
 Menoir ruganyosan haladt előre béár nem voltak szárnyai mégia képes volt a repülésre, szarva végén fehér gömbizzot és szinte jelölte útjá. A mén jele keservesen világítottak és sörénye szinte gybeolvadt az éggel, körülött enéha furcsén tiszta fényke játszoitták " játékaikat" melyekel elkápráztaták a felhőket. A mén szadbadon szárnyalt minde kötötség nélkül azonban kissé ideges is volt hiszen nem tudta milyen sziget van alatta...idegen volt ám nem bánta soha nem maradt túl sokáig egy helyen... sé csupán egy dolog érdekelte.....az hogy feltte a végtelen ég milyen színben játszik épp.
|
[40-21] [20-1]
Trina lopva Menoirra pillantott. Erre most mit mondjon? Egy pillanatig elnézte a csodaszép mént, ahogy a hajnal színeiben tündököl. Majd úgy gondolta talán mégis illene szóba elegyedni a másik pegazussal. -Végül is nem zavarsz...Honnan jössz?-kérdezte barátságosan, fekete szemével a másikéba nézve. Csipkeszerű sörényét lágyan kengette a fény. Szőrét bevilágította a felkelő nap aranyfénye. |
Black Night idegesen vette a levegőt. - k...követ... nem... nem tudom... miért... - Fülében még mindig csengett az a vad nyerítés amit tőle hallott. Némán, csöndesen vártak... mint egy háború előtt... de nem hallotta többé. Légzése lassan visszaállt. - Lehet, hogy már... már nem érzi... a szagomat... remélem... Elnézést amiért zavartam önöket én már megyek is... |
Menoir kíváncsian és méregetve pillantot az latuk terpszkedő mélységbe, köds felhők usztak alattu így nem lehett látni a kopár földet. A hajnal derengése immár elérte őket és testüket vadul óvta az éjszaka szivágó sötétjétől, a mén szeme ezüstösen feldernegett és valahogy furcsán kezdett átalakulni. Az világos kékes ezüstös írísz aranyló nap színűvé vált és rózsaszín sugarak kergetőztek benne. Szarva felizzot és a mén szemihez hasonlóan átalakult, Menoir egy volt az éjjel és a nappal és mindig követte az ég színénen változásait.- Talán segíthetünk....- mondta a ménnek, hangja halk volt és titokzatos akkár egész környezete. |
Trina furcsán nézett a fekete pegazusra. Szemében a fakuló hajnali ég színei tükröződtek. A felhők lassan, de biztosan kezdték eveszteni varázslatos színeiket. ~Hát ez elég furány hangzott...Bár valaki követi...~ hófehér sörényével lágyan játszadozott a bárányfelhők közt cikázó szél. -És mégis KI követ?-kérdezte érdeklődve. Menoirra pillantott. A sötétkék mén valószínüleg ugyanolyan tanácstalan lehetett mint ő maga. Csipkés farkán táncoltak a fények. |
Black Night megtorpant az idegen nyerítés hallatára. ~ Tálan elém vágott... nem biztos nem... várjunk de ezek kik...? ~ Gyorsan elindult egy percet sem vesztegetett. Látta, hogy egy pegazus kanca és egy unikornis mén van előtte. Hátrafordult. Hirtelen mély és hangos nyerítést lehetett hallani... alulról... Odaszállt a másik két lényhez. - Üdvözletem. Én megyek... követ... - |
Menoir gondolkodólag oldalrabillentett fejét és ezüstös szemével követte az idegn útját. Kissé megrázta fejét és kivánvcsian felnyerítte a jövevény felé, hangja valhogy egészen különleges volt, visszaverődött és felhők ebben a pillanban szinte siklotás szerű kisérteties választ küldtek...az elemek válaszoltak a ménnek és hideg táncokat járva küzdöttek egymás ellen.- Nem tudom...de valami baj történjhettet hogy igy menekül..pedig üldöző nincsenek...- mondta Jelei ujra felizzottak és Menoir idegesen pillantott rájuk félt hogy elurakodik rjata erje, sörénye kékesne villant eggyet és ezüstö testéb idegen fények járták gyatra táncukat. |
Trina kedvesen nézett a ménre. Aztán visszafordult a hajnal vörörses színeiben fürdő égbolthoz. Kicsit közelebb lebegett a ménhez. Úgy érezte, gondolatait úgy sem tudná szavakba önteni. Ekkor meglátott egy gyorsan, idegesen repülő fekete pegazust. Úgy nézett ki mintha üldöznék. Félrefújt egy ezüstös tincset a szeméből, hogy jobban láthassa a jövevényt.~Vajon miért ilyen zaklatott?~kérdezte magától. Menoir felé fordult. Egy kis ideig csak nézte a sötétkék mént, aztán megszólalt. Szemében csillogó táncot jártak a hajnal fényei. -Vajon ki lehet az ott?-És fejével a pegazus felé bökött. |
Black Night gyorsan szelte az arany színekben pompázó hajnaba kibontakozó eget. Fekete teste elnyúltan suhant a felhők között, sörénye és farka hullámzó vízként követte. Egyik füle még mindig hátrafele figyelt, amíg a másik előre kémlelt. A mén idegesen fújtatott egyet a friss levegőben, kis párát hagyva maga után. Szárnyit fürgén csapkodta, nesztelenül. Félt a naptól, mert akkor nem volt annyira biztonságban......... tőle... |
Menoir elmoslyodott és mélyet szippanott a firssülő levegőbe melyben még megtalálható volt az éjszaka derngése is. A mén testét pókháló d fogták közre a aranyos sugarak és megtörték anank fketeségét , szarva tompán fénylett és ssörénye sötéten omlott nyakára.- Mindig meglep hogy milyen szép.....nem is tudom mihez hasonlítani...- szemei ezüstösen ragyokták de már valami vörses árnyalt is kültözött beléjük mintha követte volna az ég színiet.~ Talán csak hozzzzád...te vagy illyen csillogó.... és különlegs~ ám gondatit már ne merte volna kimondani, ebbena pillantban a forró hajnal vörsen izzot körülöttük és a mén nem karta ezt megtöni most eggyetlen hagngal sem. |
Trina ámulva nézte, ahogy az arany fény végigömlik a mén sötétkék testén és az ő hófehér szárnyain. A felhőkről a napsugarak érintésére árnyékként foszlott le az éjszaka mélykék színe, hogy teret adjon a rózsaszín, a vörös és a narancssárga pompájának. A kanca aurája gyönyörű varázslatként csillogott a puha, meleg színű felhők előtt. A mén sötétkék szemeinek titokzatos csillogása még jobban feltűnt ebben a gyönyörű fényes világban. A pegazus szárnya halványan derengett a nap meleg sugarai érintésétől. Csodálkozva kémlelt körbe, mintha nem tudna betellni a gyönyörű új világba, mely körülveszi. -Milyen gyönyörű ez a hely még ilyenkor is!-suttoga ámultan. A hely szépségén mit sem változtatott, hogy a titokzatos mélykék éjelt felváltotta az aranyszínű hajnal. A kanca a nap fényétől csillogó szemmel pillantott a ménre. |
Menoir kedvesen bólitott eggyet, jelli izzása alábbhagyott és így már csupán szeme és szarva vlt az ezüstös fényforrás közepe. A mén teste egyléetesen fénylett ám már kevésbé vadul és feltartótathatatlanul mit ez elött néhány percel. sörénye kékes tengerglént szint emga volt az égbolt ahogy a szélben táncolt. Menoir a horizotnto nézte. Ezüstös szemében visszaderengett a felkelő nap halvány darabkájánaka képe, vörses és aranyséárga sigari gyengéden téptek brele az éjszaka homályéba ám ne jutottak meszire. A én jelentőség teljesne a kancára nézett, figyelte a kecse tstét és fehér szárnyait ahogy az a levegőt szelte páratlan kecseséggel.- Hát akkor...hagyjunk teret a fénynek...hagy foglalaja el az őt meg illetp hellyet.- Hátrált egy kicsit és szarva felfénylett. Ebbena pillantban a nap kissé emelkedni kezdet mintha csaka jelre várt volna, vörses izzo sugarai egyr beljebb jutotak és már majdnem a két lény mellet futotak el. |
Trina meglepődött kissé. ~Tehát hosszabítani tudja az éjszakát...~tűnődött, miközben mén szemeibe pillantott, ami olyan végtelen és szép volt, mint maga az éjszaka. -Nem tudom...-mondta elgondolkozva- amit te szeretnél...nekem minegy- Néhány csillogó fénypont odébbtáncolt, amikor meglegyintette kecses farkát és beleolvadt a mén aurájába. Körbenézett. Pillanása egy picit megpihent a horizonton, amelyen már derengett valami fénysség ami készült flemészteni a végtelen éjszaka kékjét. A kanca vszapillantott a ménre. |
Menoir egyetértően bóltott, szeme egy kissé beleveszett ahorizontba melyen furcsa derngés látszott, messze volt és túl apró ahhoz hogy veszély jelentsen a körülöttök szint megfoghatóan örvénylő áéjszakénak. A mén jelei ismét izzásba fogtak és mintha náhény nehéz kékes felleg elnyomta volna horizont homlokán lévő csillagot az éjszaka csókjával. Menoir szemi ezüstösen ragyotak és viszaverődtek a aknca makulátlan szőréröl, kettejük mögöt aurájuk fénys utat hagyot belevájva a vétleen égboltba, ezüstös, fehéres csillogderengéssel....- Még tartani tudom az éjszakát...-mondta csendesen..- Nos mi legyen?....- kérdezte kedvesen akancát ásmélyen annak szemibe néeztt...olyanyira hogya végén ő maga jött zavarba kissé |
-Igen...-Trina hangja elgondolkozó volt. Fehér szőre és csillogó aurája visszatükröződött a mén szemeiben, mint a tenger felszínén a csillagok. -Nem az a fontos, ki mennyit él, hanem az hogy jó legyen az élete...-Sörényében lévő gyöngyszemekszikráztak a mén szarvának fényében. Szárnyának fodrai lágyan ringatóztak az égen. Olyan csodálatos volt ez az egész. Mintha semmi más nem létezne csak ez a kis világ...Ez a kis darab éjszaka...csak ők ketten..és a csillagok...Mintha különös bűbáj vvette volna körül őket. Trina a mén titokzatos szemeibe nézett. Kicsit mocorgott. -Jó lenne valamit csiálni nem? Kiélvezni a szabadságot...-mondta őszintén. |
Menoir elösször meglepetten nézetta hófehér kanca szemeibe, majd halvány moslyal beszélni kezdett.- Igazából semmi...tudod talán furcsa...de én..nem vagyok halhattalan...talán még 100 év van hátra....de nem félek, hisz ez is hosszú idö....sokak vannak akik még az 50 se élik meg épen...- mondta szeme ezüstösen ragyogott a kancára, nem bántota mega kérdés annyiszor hangzottak már el szájából hasonló mondatok hogy egészen hozzászokott. Páratlan ereje vcolt és ezt ő is tudta, és örült hogyha az örk létnek nem is de enneka birtokában lehet. |
Trina kissé elpirult a mén szavaira. Belenézett a mén aranyosan csillogó kék szemeibe.-Köszönöm...-mondta szerényen. Csillogó aurája ezernyi csillagként vette körül, még a mént is körülrepkedte néhány kósza kis fénypont. Csipkeszerű hófehér sörénye kecsesen lógott a szemébe. A második mondatát nem értette a ménnek, és egy kicsit félt rákérdezni. ~Talán megbántanám... ~köbenézett a sötétkék felhők között. Itt az idő mintha megállt volna egy különösen szép, meleg nyári éjszakánál. Visszanézett a titokzatosan szép ménre. -Miért mi történt?-kérdezte halkan és nagyon félénken. Közben naygon reménykedett benne, hogy nem bántotta meg a mént. |
 lótusz kecsen lédelt a felhőkön.Nem volt szárnya de ezt a képességet Anyjától kapta..meglátta, hogy a távolban két alak is van.Az eggyik kékes, a másik fehérebb...-Hát ti kik vagytok-kérdezte hangosan a kis kanca és odalépdelt hozzájuk...
|
Menoir kanca mnellet uszott a levegőben, Trina furcsán előkelleően festett ezen helyen és a mén nem tudta meg állni hogy ezt meg ne jegyezze....- Na haragudj ha tolakodás...de igazán szép vagy...- mondta tekintete előre a semmibe meredt, mögötte hatalmas sugark téptek ele az lgbe majd eltünt ujr és ujra. Arany ezüst és a kék egy különös változata csillogto, akár egy semmibe és multba vesző végeérhetetlen út....- Jó lehet annak aki örökre élvezheti ezta a szabadságot....- hangja álmodozóan csegnett bele a végtelenbe.... és egy apró és fájó él is keveredett benne. |
Trina csodálkozva nézte a mén szépségét, és közben nem is gondolt rá, hogy ezen a helyen talán ő is ennyire misztikusan szép. Csipkeszerű sörénye és farka élesen elütött az ég tengerkék sötétjétől. Csillogó aurája úgy ragyogott körülötte, mint megannyi csillag. Teste furcsán természetesnek tűnt az ég fényei közt. Mintha ő is odatartozna már örök idők óta. Elnézte a mén hirtelen felfénylő jeleit. Ekkor rájött, hogy nagyon hasonlóak a ménnel. |
Menoir kecses ügetésre váltot lábai bár nem értek talaj mégis biztosan mozogtak a hideg légben. A két lénye aurája néhol fényesen egybeolvadt, az arany ezüs és fehér színek éesen elütöttek a majdhogynem fekte ég anygátol melyen még a csillagok és alig látszotak. Sörénye lobogott a menett széltől akár maga az óceán is lehette volna a maga vad szépségével, kedvesen végig nézett a kancán és szeme barátságosan fénylett. Tetszett neki hogy megérti ....~ Soha nem találkoztam még olyanal aki ennyire hasonló...ez különös...~ Jelei hirtelen fénylettek fel és izzva vadul tekeregtek testén, a levegő összetétele mintha megváltozott volna. A mén egyelőre nem merte szabadon ereszteni ereje igazi valóját, szarva fényesen csillogot, immár teljesen természet feletti tasát kölcsönözve neki.... |
[40-21] [20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Menoir ruganyosan haladt előre béár nem voltak szárnyai mégia képes volt a repülésre, szarva végén fehér gömbizzot és szinte jelölte útjá. A mén jele keservesen világítottak és sörénye szinte gybeolvadt az éggel, körülött enéha furcsén tiszta fényke játszoitták " játékaikat" melyekel elkápráztaták a felhőket. A mén szadbadon szárnyalt minde kötötség nélkül azonban kissé ideges is volt hiszen nem tudta milyen sziget van alatta...idegen volt ám nem bánta soha nem maradt túl sokáig egy helyen... sé csupán egy dolog érdekelte.....az hogy feltte a végtelen ég milyen színben játszik épp.
