Témaindító hozzászólás
|
2007.09.11. 18:23 - |
|
[72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
Avarice szemei még mindig csukva voltak. Nem félt a kancától, legyen az bármilyen erős. Felnevetett. - Én is tudok egy s mást... te sem ismersz... Nyugodtan támadj, de hogy tudd az erdő az én pártomon van... - Kinyitotta szemeit amelyben most nem a megszokott szín volt... Vörös volt és... körbe-körbe forgott... |
Tűnj el!- kiálltotta Divolessa hangosan. Füleit lesunyta szemében vad indulat éget pokoli lángként farkával idegesen csapkodt és testén lévő vonalak kissé kiszélesedtek.- Hagy békén...semmi közöd hozzám .....mellső lábaival a mén felé kapált ám ez egyelőre csak figyeklmeztetés volt. Lessa ereje kezdett felszabdulni és a pusztító harag ujra emészteni kezdte egész testében.. |
- Nevezz aminek akarsz, de az igazságot nem kerülheted el. Csak nézz magadba... szinte kívülről is látszik... - Avarice nyugodtan állt. Szokásos hangulatában volt, de érezte, ahogy ismeretlen ereje végig áramlik benne. Behunyta a szemét és várta a támadást. ~ Támadni fog, vagy tervezi. Ha nem akkor gondolkozik. Én várok. ~ |
Diavolessa lasított és megállt tudta nincs értelem menekülni, de mégis vadul ellenált. Erősen sunyított és támadó helyzetbe áll, félt hgy az idegen átlét rajta miképp látunkát a opatak vizén.-Te őrült vagy!...Még a nevmet sem tudod és azthiszed ismersz....- mondta hangja vad volt és ahargos. a fák szinte megrmegtek tőle, Madarak reppentek ki a dús koronákból csak hogy meneküéjenek az emésztő gyűlölet elöl. |
Avarice mindent tűrt de azt, hogy megsértsék. Mennydörgésszerű hang jött ki a torkából, - Talpnyaló az eszed tokja! Én is utálom, mint mindenki más! - Hirtelen gyorsan prödült egyet és a kanca után eredt. Érezte, hogy a kanca nem bírja a hosszú vágtát, a mén viszont annál inkább. ~ Legyen ahogy akarod, de úgyis utolérlek. ~ Kezdte beérni. Ő is betért az erdőbe és szinte hangtalanul galoppozott, barna teste egybeolvadt a környezetével. Már a kanca mellett volt. - Nincs értelme menekülni előlem amikor, még saját magaddal vívod a harcot... Tudom, hogy nem akarsz rám figyelni, de ezt most hallani fogod... Nem tudom miért de érzem, hogy szükséged van valakire akiben megbízhatsz... Nagyvalószínüséggel nem én vagyok, de azért hallgass meg. - |
Diavolessa idegesen megtopant és felvette fejét.- Te csak ne hasonlíst hozzá!....Te kis talpnyaó féreg...takarod a szemem ell mielött nagyon megbánnád...-Szigeve beszélt,szemeiből tiszta gyűlölet áradt szét ,horkantot eggyet és figyelmeztetően dobbantott eggyet patájával.A föld kissé meremegett olyan könnyen akár egy falevél reszket a fán. Diavolessa ismét hátat fordított és ezuttal vágtávba ugrott, szélsebesen lendült előre bár a patak köves talaja nem kedvezett neki.Sörénye és farka zöldes ezüstös óceánként lebeget utána, inél gyorsabban megakart szabadulni...ettől..az Avaricetól. Szinte rpült de tudta a tempó nem lesz elég gyors, balra fordult és bevette magát az erdőbe, az alcson ágak ostorkén csaptak ár testére de nem érdekelte.Csak magamögött akarta tudni a mént, gyűlölte a társaságot..gyűlölt mindent és mindenkit.Lleke zavarodott volt és kusza....néha még saját maga is idegennek tetszett....odabent hatalmas vihar dult és féleltes szél hasította kereszbe a kanca nyugalmát. |
Avarice is ügetésbe fogott és követte a kancát. - Tudom én nagyon jól, hogy hallottál... - Kuncogott, miközben ügetett. - Tudja "őméltósága", még DáNeth is megmondja a nevét... De ő nem fut el senki elől... Maga, viszont távozni akart a társaságomból... Sajnálom "Kis Asszony", de ez itt nem hagyja magát egykönnyen lerázni. - Még mindig gúnyolódott. Most valahogy jól esett. |
Diavolessa magasra emelte fejét és ujra végigmérte a mént, Csapott eggyet farkával zöld szeme élesen és lenézően fénylet fel ahogy iriszén átörtek az apró fény pászmák. Füleit lesunyva tartotta majd büszke fennsőbséges hangonmegjegyezte:- Eh?....- majd büszkén ügetésbe csapott nyakát kissé behajlítva ás farkát felemlve lendületesen ügetett a patak mellet. Sörénye fényesen hullámzot a levegőben, farka pedig selymes zöld fátyolkán követte a kancát.~Idióta...gyűlölöm az ilyet~ |
Avarice türelmesen várta a kanca válaszát. Látta, hogy a vér eltűnik a patakból és démonkanca kilép a másik oldalra. - Ahogy gondolod. - Átugrott a másik parta és az "őméltósága" után indult. Hamar beérte. - Akkor most "őméltósága" mit óhajt tenni? Talán eltűnteti a kis "méltatlant"? - hangjában egy kis gúny csengett. Lágy szellő merészelt idejönni közéjük. ~ Vigyázz a végén még annak a módját is megtalálja, hogy téged is megöljön... Vajon miért ilyen? ~ Nevetett egy kicsit önmagában a kanca viselkedésén. |
Diavolessa egy ideig csak a patg vöröses habjait nézte amint azok neki csapódik a szikláknak és köveknek, majd csillogó prárája a fák koronája felé száll. A vöröses anyga hirtelen eltűnt hisz már nem volt szükség rá, felemelte fejét .Zöld szemei kegyetlenül és megvetően mérték végig a söét pej mént.Sebhelyei élesen elötüttek narnás testétől és zöld sörényén valahogy boldogtalanul tancolt a levelek közt átszökő fény, egyetlen fehér sávján ezüstös derengés hagyott pászmát. Diavolessa lassan megfordult és kilépdelt a patak másik partjára majd félvállról hátra nézett a ménre.- Nem vagy méltó arra....hogy a nevemen szólít.- mondta. Nyakát büszkén ívbe hajlítva lépdelt tovább söréne kecsen úszott a rendkívül magas kanca mögött a levegőben. |
Avarice lassított a tempón és most már lépésben haladt tovább. Meglátott egy barna testű zöld sörényű és farkú kancát aki a patak vizében állt. Lassan sétált felé, vidáman szemlélte a különös teremtményt. Barna sörénye vízesésként hullámzott a mén minden mozdulata után. Egy csepp izadság sem látszódott rajta, nagyon jól tűri a hosszú vágtát. Közelebb érve látta, hogy a víz vér vörössé változott a démoni kanca miatt. ~ Akkor nem iszom... kibírom... de nagyon kíváncsi vagyok erre a kancára... valamilyen oknál fogva érzem, hogy ő nem is olyan mint a többi démonló... furcsa... vajon miért...? ~ Odaállt a kanca elé a partra. - Üdv. Én Avarice vagyok és te? - üdvözölte vidáman. Lágy szellő cirógatta a mén sörényét. |
Diavolessa fel kapta fejét érezte ahogy valami altt megrezdül a föld és enyhe hullámok csapnak fdelé láthatatlanul. Különleges érzéke azonnal jelzett hogy közeledik valaki sokkal elöbb mnt sem hogy bármely más dolog figyelmetette volna.Fejét magasra emelte hogy kissé jobban lásson, sörénye világos zöldes végtelenjében fefénylet az ezüstös fehér csík. Farkát izgatttsn magasra emte , és Zöld szemében hidegen tükröződött a valóság halandó fénye, nagyon magas vol így könnyen meglátta a közeledő fekete foltott. Diavolessa lassan belesétált a jéghideg patkba mely egészen csánkjáig ért ezüstösen gomolygott és apró halak uszkáltak vidáman benne színes pikelyes hátukat mutogatva. ám, a kanca lábait vigyázva elkerültékj. Hirtelen Lessa patái alól vörös vér színű anyag hömpölygöt és bukant finom párával a felszínre, kecsen silott ez ezüstös seszínű vízbe mely mindig kristálytiszta volt. Bár igazábólaz a vörs kavargás csupán mímelte ereiben csörgedező anyagot a kanca remélt hgy az idegen vissz retten a véres patktól és démonlovak jelenlétét sejtve nem háborgatja. |
Avarice tovább vágtatott a puha talajon, patái csak néha-néha érintették a talajt. Úgy érezte mintha szállna. Nagyon boldog volt, mint általában, de most senki sem tudná elvenni a boldogságát. ~ Még egy vérszomjas démonló sem! A pataknál úgyis sokan szoktak lenni, hát valakivel majd csak találkozom. Bárki legyen az... ~ Sörénye zászlóként követte a mént, aki néha-néha bakkolt egyet illetve fel-felugrott a levegőbe. Jókedve határtalan volt... |
Diavoless kecsesen lehajtotta fejét és inni kezdett a hideg vizből, egészen felfrissítette ám mégis valahógy égette torkát. E pillantban élvezte a fájdalmat és a kellemetlenséget is, hisz nagyon hozzászokott már az ilyesmihez. Szemeit finoman lehunyta és orrából enyhe pára lövelt ki és kecsen egyesült a léggel. Megszokta már az egyedül létet és nagyon is élvezte azt, gyakran hagyták cserben és szülei se sokat törődtek vele...ez abban a pillanban fájt ám ma már csak régi és szinte szürke emlék volt a kanca számára....rítkán találkozott valakivel is. Ha mégis álltalában erdei állatokról volt szó akkik pánik félellmmel menkültek elölle.Lessában valami furcsa ismeretlen harag lakott amit semmi nem akrt magáénak tudni. |
Avarice vidáman vágtázott a patak partján barna farka hullámzó tengerként követte a mént. ~ Olyan jó itt, kellemesen hűvös a levegő... minden pompás. Már csak a társaság hiányzik ~ Bírbor színű szemében meg-megcsillant a Nap enyhén behatoló fénye. |
Pando vadul vágtázott a fénylő patak partján. Világosbarna sörénye lobogott utána a szélben, arany díszei fényesen csillogtak a napon. Izzadság foltok tűntek föl a lapockáján és hosszan elnyúltak a hátán is. Barna teste beleolvadt a fák törzsének a színébe, alig lehetett a mént látni. ~ Már évek óta keresem... Van egy olyan érzésem itt van... fogalmam sincs miért... az ösztöneim nem csaptak be sose... ~ |
Hexa felemelte a fejét és keservesen nyerített hangosan a levegőben. Abban volt a kanca egész lelke, minden emlék... minden fájdalom... minden... Hosszú ideig lehetett hallani a visszhangot a fák között. Hexa nem hagyta abba, csak akkor amikor már a kimerültségtől is összeesett... |
Notte kristályszemeiben együttérzés csillogott. Vele senki sem volt kedves...soha...ő sem volt kedves senkivel emiatt. Régen kerülte a vidám társaságot. Magányosan kóborolt, és nem kevésszer a démonló területre is áttévedt. Ez egyszer majdnem az életébe került...Még a gondolat is kirázta tőle. Ködszürke sörénye lágyan az arcába hullott. De találkozzott kevésbé vad démonokkal is...Hát így van ez...Mindenki más...Szeme hosszan révedt a távolba. |
Hexa megállt és leszegezte a fejét. Sörénye lágyan az arcába omlott, így teljesen eltakarta azt. - A múlt olyan fájdalmas... Csak Pando volt velem kedves... De már őt sem találom... A vándorlás... - Lassan nyögte ki a szavakat. Ezek egész életében benne voltak, soha senkinek sem beszélt erről. De Notte valami olyat sugárzott, amitől hasonlított rá ezért megbízott benne. A kifejezést mint kések álltak a szívében és most végre elkezdte kihúzni őket. Lassan, de legalább elkezdte. Tett néhány lépést előre, majd tovább folytatta az utat... |
-De- mondta Notte. A másik kanca után ment. zorosan a patak mellett haladt. A víz ezüstös habjai úgy szikráztak a gyenge fényben mint az ő szemei. A felhőknek olyan ínük volt mint sörényének, mely körüllengte fekete testét. Bámulta a víz csillogó habjai miközben puhán lépegetett a máik kaca mellet. -Te hogy kerültél ide?-kérdezte arátságosan a kancától, miközben ránézett varázslatos szemeive. |
[72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
|