|
Témaindító hozzászólás
|
2008.08.01. 12:59 - |
|
[17-1]
Silvestris szembefordult a két lénnyel, de még mndig ugyanazon a helyen állt ahol eddig. Nem érezte szükségesnek, hogy megmozdujon. -Üdv...az én nevem Silvestris...-mondta szokásos, kissé lekezelő stílusában, de arcán még mindig ott volt az a gonoz kis mosoly. Teste szinte beleolvadt az éjszaka sötétjébe, csak szemei tompa fénye világított ki a feketeség mögül. A kanca felé indult. léptei kimértek, kecsesek voltak. - És téged, mi szél hozott erre...-kérdezte hallkan, selytelmesen, de elég fenyegetően. - Deth Ballad ... ? - a név kissé gúnyosan hagyta el a száját. Hosszú sörénye minden lépésére kicsit megmozdult, félig eltakarva az arcát. Szarva úgy fénylett mint a hold az égen, ami épp egy vékony felhő mögé bújt. A levegőben a halál fagyos szaga érződött. Ott volt a fák között...a ködben...és fenyegetően leskelődött a három lény után... |
Death Ballad titokzatosan nézett a ménre. - Jól gondolod. - Felemelte fejét ugyan abba a magasságba amibe DáhNeth is. Mind a három lény tudta, hogy az ő ereje nem vetekszik a többiével. ~ ha támadnak... akkor védekezek... ha nem akkor gyűjtök... bár ki tudja mi lesz itt még... ~ Lassan megfordult, hogy jobban lássa két fajtársát. Szemeikben sejtelmesség honolt, kifürkészhetetlen még egymás számára is. Szinte ragyogott az éjszakai sötétségben. |
 DáhNeth félelem neélkül fordított hátát a másik kancának is és egy kis ideig bámulta a holdat amely a sötét ég lellén ragyogot ezüstös koromgként. A mén tartása büszke és kecsen könnyed volt, hisz egykor istenségként tisztelték.....embrek....ám ugyanezek mást is tettek vele...... Sötét fkete sörénye ét meglebegtette a szél , a mén ujra visszafordult és ezuttal jól megnézte magának a tüzes kancát, érzette benne valami különös derengést de pontosan tudta hogy Death Ballad nem képes olyasmire amire ő vagy a Silvestris.Csontos pofáján árnyak váltakoztak és selytemeséget varázsoltak az elsőre üresnek tűnnő szemüregekbe. Majd furcsa piszkálódó és idegesítő stílusban megin dult a jövevény felé, léptei gyoprsak és simulákonyak voltak akárcsak a bokrokat megrezgető szél.......Fejét magasan tartva vigyorogva tekintte le rá majd közvetlenül mellete állt meg.....- A nevem DáHneth......és te ha jól selytemmem,,, vagy jól érzékeltem .....Death Ballad vagy...- a ,mén begörbítötte hosszú fekete nyakát és sörénye titokzatosan arcába röppent
|
Silvestris nyugodtan állt, még akkor is, amikor a DáNeth eltorzította a világot. tudta, hogy a ménnek nagy ereje van...talán még nála is nagyob...sőt...szinte biztos...De ő többet tud magáról a sötét mágiáról. Olyan trükköket ismer amit más nem...A tüzes kancára nézett...~Rossz helyre tévedt...rossz lényekhez...~gondolta magában~egyikünknek sem tud ártani...~ Az éjfekete kanca arca titokzatos volt. Holdszínű szemeiben, valami megfoghatatlan erő ült. A holdfény ezüstösen táncolt a szőrén, a szél belekapott hosszú sörényébe. Csak állt és nézett. Nem volt itt mit mondani...Ajka körül egy kis gonosz mosoly játszadozott... |
(nem direkt volt! a gp tette) |
Death Ballad nem foglalkozott túl sokat a csípős megjegyzéssel. Szemei fátyolosan lángoltak, szarva izzott. Magasra emelte kecses fejét sörénye lágyan omlott vajszínű nyakára. Hűvös szellő törte meg a fagyos levegőt, körbejárva mind a három lényt. Tudta, hogy mindketten lebecsülik, ~ mindenki lebecsül... de nem zavar... amíg zárt... addig jó... ~ Patái újra lángra lobbantak, szarva füstölgött, szeme lángolt. Ez így volt rendjén. Ő nem is érzékelte ahogy |
DáhNeth egy pillanatig rezdületlenül állt, sörénye kecsesen táncolt a légben amint egy vad éjji szellő felkapta majd hanyagul visszadobta erős ívelt nyakára. Csontos pofáján érdeklődés villant át majd kilépet oldalra hopgy megszemlélhesse az uj jövevényt. Nem félt az éjfekte kancától így minden veszély érzet nélkül le merte tekintetét venni róla, finoman csapot eggyet a levegőben farka ezstösen csillogva bomlott szállakra a hüvös halálittas levegőben. A mén kissé oldara billantte fejét és enyhén mosolyogva nézett a tüzes kancára....- Ne,m volna túl jó ötlet...kedvesem....bár probálkozni mindig is szabad volt.....- a mén halkan suttogta a szavakat mély halotti hangon ,szemében két vörös láng táncolt ás megvílágította csontos arcát melyen a jelek egy pillantra felfénylettek....és egy másodperc erejéiog mintha megtorzult volna minden....az idő...a tér...a fák.. a romok...az élet...és minden ami az egéász szigetet uralta..Mintha minden elhajolt volna és szíbnek összekeveredtek ....Aztán ujra minde a régivé lett...A mén halkan felkuncogott ,ereje még mindig nem ismert határokat.......izmos testén kecsen fénylet a holdfény halandó lénygja és furcsa üres tisztaságot varázsolt Dáhnetbe...valami idegent és valami ösi kolthatatlan vadságot amely nem ismert hatátokat 400 ével ezelőt se és most színt úgy... |
-Üdv...Silvestris-viszonozta a nem túl szívélyes köszönést Silvestris. Hangja hideg volt, szemével egyenesen a másik szemébe nézett. Pillantása veszélyes volt, mint egy ragadozónak, de misztikus, és senki nem tudhatta mi lapul a holdszínű szemek mögött. Sörénye éjfeketén tapadt a nyakára, teste alig ütött el az őt körülvevő világtól. Egy pillanatra becsukta a szemét, de még így sem tévesztette szem elől DáNethet. Ez olyan titok volt, amit csak kevesen érthettek meg. -Nem vagyunk egyedül...-mondta hallkan. Olyan volt a hangja, mintha csak suttogna, mégis tisztán érthető volt amit mondott. Szarva kissé felfénylett. Szemét nem vette le a démonlóról de valahol a háta mögött a bozót kettévált és egy erő nagyot lökött az erdőben tartózkodó harmadik démonlovon, aki a meglepetés miatt nem tudott védekezni, és kizuhant a kanca mögé.Szemében az ereje lángja kezdett selytelmesen körvonalazódni. Tudta, hogy a ménnek is hatalmas ereje van, de tisztában volt a saját erejével is...Még mindig nem fordult hátra...Nem volt szügsége rá... |
Death Ballad nyugodtan sétált a falu rideg romjai között. Minden lépése után egy kis részen elégett az avar. Sötétkék farkát mint egy kígyót maga mögött húzta, világos teste kitündökölt a hely sötét hátteréből. Szarva izzott miközben a kanca komótosan lépdelt. Leláncolt szárnyai csörömpöltek minden mozdulata után. Fejét kecsesen felvetette szeme pásztázta a környezetét. Fülei figyelte minden kis apró mozdulatra. Apró élőlények menekültek minden lépése elől. ~ Érzem a fajtársaim jelenlétét... DáNeth biztos közöttük van... a másik kancát még nem ismerem... Harcolni akarnak az erejük szabadulni fog... A legutóbbi párbajom után, még nem teltek meg a koponyák, de egy kicsit elvehetek az övéikből... Jó kostólni... ~ Szája gonosz mosolyra húzódott és eloltotta a tűzét... |
DáhNeth egy kissé oldalra billentette fejét mire selymes éffekete sörényé élesen szemébe villant akár egy áthatolahatlan fátyol az éjszakában...Arcán lévő jelek arny vér vörs és kékes fényekben táncolták körbe az erdőt, szárnyai fekte leplét lassan összecsukta. Száját kicsit kinyitottta majd egy hirtelen fejrántással ősszecsatinto éles fogait melyeken élénken táncol valami sötét megfejthetetlen deregnés.....olyam ami nem mlik el soha a lélekből akámit is tesz ellene...nem mossa el semmi. A mán szeme immár erős vörs fényben ragyogot akárcsak valami véres ködös homály a sötét semmibe süllyedve.- Üdv...- mondta fennhangon, hangja szinte vágtatva tűnt el a fák és ködös romok közt. Hideg és számító hang mögöt szinte tapintható selytelmesség lebegett igazi szellem képében..csak azt várva hogy elszabadulhasson.. |
Silvestris arra meresztgette a szemét, amerre a lényt sejtette. Szeme felszikrázott, és végre észrevette a másikat, akinek szeme vörösen izzott. ~Nocsak...Mégsem egy thestrál...Szerencsére...~gondolta megvetően~Thestrálok ne kerüljenek az utamba...Egyesek démonlónak tartják őket...Pedig nem méltóak ők erre a névre...~szemében harag lángolt...~Nem méltók ők semmire...~gondolta, ahogy felidézett magában egy elméket. Lassan lenyugodott. Az aki előtte van, viszont nem thestrál...Figyelemre méltó...~Nagyon érdekes...~gondolta...Lassan közeledett a két ponthoz amely kivilágított az éjszakából. Ő nem félt...Minek félt volna? Farkával, melynek elején nem nőtt szőr, csapott egyet...Csak úgy kedvtelésből. Szarva ködösen derengett át a sötétségen. |
Dáhneth kegyetlen vigyorra húzta csontos pofáát melyen úgy dereget a hold múlandó fénye akárcsak egy ködös fátyol amely eltakr minden meglepőt a világból. Szányáin mégminden halandóan csillogot a vér, bár nem volt az ővé és ami azt illeti nem is nagyon volt igazi vére csupán valami halálosan mérgező fekte kavargás ami midig köül lebegte...Aurája hatlmas volt és ha úg tetszett akár láthatatlan ám a legtöbben éreztek egyfaj furcsa bilincset a közelében...és utána soha többet semmit. Igazi gyilkos volt, aki olyan erővel bírt amivel senki más az egész világon, és ami még meglepőbb hopg igazán ő sem ismerte ennek az enrgiának a orrását mégis korlátlanul és mestrien tudta használni. Éles fekete testének sziluettje ugytetszett az éjben akárcsak egy egyszerű thestralé, hosszú kecse éjfekte teste melyen kékes fények vilódznak. Enyhe szellő érkezett észak felőll, abl az irányból ahonnét a másik érkezett .....a mén így már kitudta számítani annak valós voltát. ~Egy kanca...démonló....bámulatos ereje van...bár rám cseppet sem jelent veszélyt...min ahogy semmi sem...~ Kissé megrázta magát majd lassú kecse mozdulatokkal szembefordult , a köd foszlányai őt is körbelengték akárcsak a másik aki egészen kivehetelen volt, ám a mén éles szeme még így is meglátta a végtelene sötétséhg erdejében is. Üres szemürgében vörös folt kezdet derengeni akárcsak valamiféle élő láng amey egészen mélyen a mén testében lakik..... |
Silvestris hallotta a szárnysuhogtatást. Elindult abba az irányba. Remélte végre talál valakit, akivel egy kicsit játszadozhat. Gonoszul elmosolyodott. Teste beleveszett az éj sötét fátylába, csak szarva derengett valószinűtlenül. Szeme ugyan olyan színnel izzott, mint a szarva. A mágia ősi eleme volt benne eltemetve...Az a pusztító erő, amely megmagyarázhatatlan, ámde hatalmas dolgokat visz véghez...Kegyetlen tud lenni...Akárcsak ő...Beleszippantott a levegőbe. ~Egy fajtárs...~kissé csalódott volt...~Majd meglátjuk....meglátjuk...~Arcán gonosz mosolyféle látszott. Patáit hangtalanul tette a hideg avarba, mely fölött még mindig kékes köd kavargott. Egy fal romjait pillantotta meg és éles szemével mintha egy árny körvonalit látná kirajzolódni...Sörényét meglebbenttte a hideg szél, és mint megannyi jégcsap, úgy hullottak vissza a szálak, eltakarva fél szemét...Lassan még közelebb lépkedett az árnyékhoz...Mintha egy thestrál lenne....Sebesült...~Hahhh...Mit érek én egy sebesült thestrállal?!~gondolta, de azért folytatta útját... |
DáhNeth megállt is finoman belszippantot a légbe, nem létező orrlyukain keresztül hideg forró hang siklott ki akár valamiféle kigyó. A mén test sötéten fénylet ahogy megérezte a másik jelenlétét, már egy ideje unatkozott.....érezte hogyhogy a benneélő káosz furcsa éjfekte hullámai közt vergődik és csak úgy szabadulhat ha elengedi vad és kiszámíthatatlan erejét....Mikor utoljára ijet tett egy egész siget omlott össze és nyelték el az óceán habjai...egykor ezen élt Devil is...A mén kitárt kisséóriási szárnyait ás hangos suhogással csapott eggyet velük, azok sötét szakadozot redőin véres cseppek csillogtak, sötét alvadt cseppek melyek szöges ellentétben fénylet a hold makulátlan ragyogásával. A mén legutobbi lakomájából maradtak meg.....érezte hogy egy másik fajtársa lehet a közelben és így probált tehtetlennek és sérülnek tűnni elötte...csupán azért hogy felmérje a másik természetét.Hosszó kecse éjfekete nyakéval előre nyújzot és farát fordította a másik irányába...mintha csupán egy egyszerű thestral lenne, különleges jelei élesen villantak egyet, ősiek voltak és hatlmas erjüek..akárcsal DáhNeth maga.....ugyanabban az ajtótlan kamrában nyugodtak egykor együtt... |
Silvestris finoman, szinte hangtalanul lépkedett a sötét fák között. A köd belepte a lábait, szarva ezüstösen derengett át a ködfalon. A fák leveleit lassan mozgtta a jéghideg szél, és néha meglebbentette a ködöt, amely olyan alattomosan kavargott a faóriások között. A falu romjait furcsa sötétségbe burkolta az éjszaka. A máladozó falakon apró élőlények futkároztak. A kanca éjfekete sörényét néha az rca elé fújta a szél, ilyesztően szép kinézetet kölcsönözve neki. Ahogy ott sétált, szinte maga volt az éjszaka. Azzal a misztkusan rémisztő, és ugyanakkor magával ragadó szépséggel, aminek már olyan sokan áldozatul estek. Silvestrisnek jó kedve volt. Nemrég evett meg egy őzgidát...~Persze nem volt nagy ellenfél...~ elmosolyodott, de mosolyából minden öröm, melegség, vagy remény hiányzott. Már igazán vágyott rá, hogy használhassa a mágiáját. Olyan rég nem eresztette szabadjára az erejét...~Egy őzzel végezni neki gyerekjáték...~Gyilkos hangulatban volt...Végre használni akarta a tudományát... |
DáhNeth unott fejjel sétálgatott a hüvös ködös pirkadatban, a falu maradványait már rég befedték a különböző növények. A levegőben valami különös ódon szag terjedt szét, a fák csupaszon meredtek felfelé a aszabad mély kék ég feleé, ám semmi fény nem engedtek az apró misztikus területre. Vékony derekukon sötét köd függöny lappangot , néha-néha fe fel villat eggyet relytélyes állati szempár a sötétben.... A mén csontos ám erős testén fekte fények villantak át, szrányai hatlmas denevéréhez hasonlítottak és csontos pőofáján kedvtelen unatkozó arckifejezés ült békésen.~Kezdem unnni ezt a helyet....szeretnék végre valalmi jót csinálni...mondjuk játszani....~ Furcsa mosolyjra rándult arca majd kissé megrázta magát, sötét sörénye szemürege elé omlot akárcsak valami ködös fétyol....és még titokzatosabbá tette a mént. |
[17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
