|
Témaindító hozzászólás
|
2008.08.01. 16:34 - |
|
[21-2] [1-1]
Trina kicsit furcsálta a mén hangulatváltozását, de örült, hogy kimentette furcsa helyzetéből. - Itt? -kérdezett vissza egy kis mosoly kíséretében. - Mióta lezuhantam... De már elég régóta járok errefelé... Tudod most éppen innen nem messze "lakom" egy barlangban... De persze sokat vándorlok, úgyhogy inkább csak visszajáró vengég vagyok...- válaszolt a mén kérdésére. Kissé még mindig zavarban volt a kicsit túl bizalmas helyzet után. És főleg az hozta zavarba, hogy mégsem zavrata a mén közelsége. Tehát teljesen össze volt zavarodva. ~ Jajj... már magamat sem értem... ~ gondolta. |
Black Night érezte, hogy a kanca felmelegszik a szárnyai alatt. A mén hollófekete testét lassan belepte a hófehér hókristályok tömege. Tekintetük lassan összefonódott, mint az egymásba tekeredő kígyók. Sokáig feküdtek egymás szemében elmerülve, miközben a szél meglobogtatta sörényét. Egy fekete tincs megérintette a kanca hófehér testét. Gyorsan fölállt, egy kicsit hátrált. Zavartan érezte magát. Gyorsan elvette a tekinteté a kancáról a széllel szembe állt. - Mióta vagy itt...? - kérdezte gyorsan. |
-Köszönöm...- mondta Trina halkan, pillantását, még mindig a mén fekete szemébe fúrva. Érezte, hogy ennél többet nem mondhat, és ez a szó többet mond ezer mondatnál is, hiszen azok úgyis csak üres szavak lennének. Érezte, ahogy lassan visszaszivárog az élet fagyos testébe a mén védelmező szárnyai alatt. A vére újra keringeni kezdett az ereiben és a szívverése is kezdett normális tempóba térni. A fagyos szél meglengette hófehér sörényét, ami úgy szált a lebvegőben, mint a rájuk szállingózó hópihék. |
Black Night kedvesen ránézett a kancára. - Nem hagyhattam, hogy meghalj... - válaszolt a kancának. Óvatosan fölemelte a hóval borított szárnyát és leszórta róla a havat, majd óvatosan visszahelyezte a kancára. |
Trina bambán nézett a ménre. - Megmentetted az életem... - mondta a mén kérdésével nem is foglalkozva. Fehér testétől élesen elütött a mén fekete szárnya. Ellentétek és mégis tökéletesen kiegészítik egymást... |
Black Night mélyen belenézett a kábult kanca szemeibe. Nem mozdult egyiküksem egy ideig, csak nézték egymást, mintha elvesztek volna. Végül a mén megtörte a közöttük keletkezett csöndet, - Hogy érzed magad? - kérdezte aggódva. A vihar áltel kelekezett szél belefújta a mén sörényét az arcába. |
Trina érzete, hogy a hó elkezd leolvadni a testéről. Ahogy a fájdalom enyhült, lassan kinyitotta a szemét. Az egérszürke égre pillantott. Sűrűn szállingóztak a hópelyhek. Követte a személvel egy fehér pihe útját. Az valami fekteségen landol, amit teljesen belepett a hó. Lassan oldalra fordította a fejét. Tekintette megállapodott a fekete pegazuson. Szótlanul bambult rá, mintha álomból ébredne. |
Black Night bánatosan figyelte a mozdulatlan kancát. A hóvihar kósza szülöttei ráhulltak testére, de nem zavarta a mént. Lefeküdt a peguzus mellé és egyik hatalmas fekete szárnyát védően ráterítette a kancára, mint egy ovó leplet. Reménykedve nézett, miközben lélegzete visszaállt normálisra. A vihar szüntelenül dúlt, a villámok úgy cikáztak az égen, mint Black Night fejében a gondolatok. Féltette a fehér lényt, ugyan nem volt túl sok köze hozzá, de nem szerette volna, hogy meghaljon. Másik szárnyát szorosan az oldalához szórította, miközben a kiterített szinte befehéredett. |
Marge érezte, hogy valami puhán landol. Biztos fájt volna neki a becsapódás, de semmit sem érzett a villámcsapás miatt... Kicsivel később rezte, hogy a fagyos hóba csúszik. Megmozdulni még mindig nem tudott, pedig minden erejével azon volt, hogy legalább résnyire kinyissa a szemét. Fehér szőre egybeolvadt a hóval. Ugyanolyan fehér volt...ugyanolyan szép...de ugyanolyan hideg, és élettelen... |
Black Night még nem adta fel bár már úgy érezte nem ér oda időben. Farka eleven zászlóként követte gazdáját, arcába havat fújt a szél. Közel volt a fehér kancához, de a szakadék is egyre közeledett. Döntenie kellett, méghozzá mihamarabb. Párhuzamosan zuhant a kanca mellett. Egy másodperc tizedrésze alatt a pegazus alárepült és a hátára fektette. Lassan fölemelkedett, minden energiájára szüksége volt. Óvatosan repült vigyázott nehogy leejtse a kancát. Leszállt a havas tetőre, letérdelt és óvatosan lecsúsztatta a hátáról a fehér lényt. |
Trina vészesen zuhant a szakadék felé. A távolság minden pillanatban csökkent, közte, és a tűhegyes sziklaszirtek között. Csipkeszerű farka függőlegesen hullámzott utána, sőrényét tépkedte a jeges szél. Világoskék díszei csilignglve táncoltak az oldalán, szárnya élettelenül lógott lefelé. Nem ájult el teljesen. Tulajdonképpen mindent érzett, de semmit sem látott. Érezte, hogy teste zuhan és nem tudja megmozdítani a szárnyát. Érezte, hogy patáit szinte lefagyasztja a levegő. A hópihék körülötte táncoltak. Furcsa nyugodtság kezdett úrrá lenni rajta. A végtelen zuhanás...aztán talán fájni fog neki a leérkezés...aztán vége... |
Black Night hirtelesn az éles nyerítés irányába nézett. A fehér pegazus zuhant. Nem tudta miért, de nem is érdekelte. Fekete szárnyaival nagyot csapott és elindult a rohamosan zuhanó kanca felé. Fekete árnyként szelte a havas tájat. ~ Ne... pont a szakadékba zuhan... ha nem érek oda időben akkor a sziklák felnyársalják... sietnem kell... ~ Ez a gondolat bár hosszúnak tűnhet, mégis oly röpke idő alatt futott át a mén agyán miközben közeledett a pegazus felé... |
Trina vígan szelte a laevegőt. A hópihéket az arcába fújta a szél. Farka kecsesen úszott a levegőben. Ekkor hirtelen egy villám hasította keresztül az eget. Olyan veszélyesen, megváltoztathatatlanul. Erőt sugárzott, nem is akármilyet. Egyenesen Trinába csapott. A kanca teste megfeszült az áramtól. Fájdalmában hangosan felnyerített. Majd elvesztette az eszméletét és zuhanni kezdett... |
Black Night a fehér pegazusra emelte a tekintetét. Szárnyait kitárva élvezte ahogy a havas szél csípí az arcát. A mögötte elterülő havas sziklák, jeges gleccserek látványa megnyugtatta mént. Olyan szabadnak érezte magát... és olyan elfeledettnek... |
Trina egy pillanatig tétovázott. Végülis semmi dolga nincs ezzel a kósza vándorral...Megvonta a vállát és továbbrepült. Farka kecsesen úszott a szélben. Egy hófehér toll kiszakadt ezüstösen fénylő szárnyáról és lebegve leszállt a mén elé. Trina ezzel mit sem törődött. Ő csak repült tovább. Élvezte, ahogy a szél az arcába vág és elrepíti sörényét. Élvezte a szabadságot. |
Black Night látta maga előtt az ismerős illat gazdáját. Egy fehér peazushoz tartozott, aki valamilyen szinten távolról ismerős volt számára. Alatta egy havas hegy terült el, a kedvenc helyei közé tartozott. Most, hogy már megtudta, kihez tartozik a szag már nem érdekelte. Leereszkedett a szűz hóba, melyet a szél meg-megforgatott. Nagy hófelhőt kavart a szárnyaival, mely az arcába csapódott. Feltekintett a köröző pegazusra. ~ Ha akar lejöhet, én nem megyek innen... az ő döntése nem akarok másokat befolyásolni az életükben... ~ |
Trina épp kedvenc helye felé tartott, már nem lehetett messze. Csak még elrepül a hegy fölött és még repül egy kicsit előre...Meglátta, hogy egy fekete árnyék repül felé. Kicsit megilyedt, de amikor látta, hogy egy pegazus az, már nem félt. Szárnyával elgondolkozva csapott néhányat. ~Olyan ismerős...Persze ilyen távoklból nem biztos, hogy felismernék bárkit, deeee....Na mind egy..~gondolta. Hiszen úgy is rájön ha közelebb ér. Tett néhány lassú kört, akár egy szélben táncoló hópihe, aztán újra a másik lény felé nézett. |
Black Night fekete démonként repült a havas tájon, miközben a szél felé szárnyalt. Egy eddig a mén számára ismeretlen szagot hordozott a levegő, hát gondolta, megkeresi ennek a gazdáját. ~ Vajon ki lehet aki idejönne? De úgysem lopják el a birodalmamat... Ezt csak én ismerhetem... Bár valamennyire, mintha ismerős lenne... Talán már éreztem itt valahol. ~ Tollai közt süvített a szél, miközben a megfejthetetlen szag után eredt... |
Trina lassan repült a fagyos levegőben. Szőrén úgy csillogott a fagy, mint ezer kristály. Csipkeszerű farka úgy lebegett utána, mint egy hófátyol. Testét átjárta a fagy, de élvezte. Nagyon szép volt ez a hely. Elég jól ismerte. Már többször is járt errefelé. Szárnyával vitorlázott, teste szinte egybeolvadt a fagyos köddel. |
Black Night lassan szállt a hóval teli felhőkben. Hideg szél járta körül fekete testét a hó apró kristályokként tapadtak a testéhez. Hosszú hollófekete szárnyait szélesen kitárta és hagyta, hogy a levegő hideg áramlata vezesse a mént. Körbenézett. Ez volt a kedvenc helye olyan csöndes és nyugodt volt itt minden. |
[21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
