|
Témaindító hozzászólás
|
2008.09.15. 21:10 - |
|
[11-1]
Delira érezte, hogy kezd benne szétterjedni a düh. Nem a mén hangjában bujkáló kegyetlenség dühítette, hanem hogy mindketten tudták, igaza is van...Ő mgsem akarta ezt elfogadni... - És ha igazad van? Mi van akkor? - kérdezte halkan. Hangjában viszafolytott düh remegett, ami minden pillanatban kitörni készült. - A te vélményed talán érdekel valakit? Mert engem nem... Talán még eljön az ideje, hogy tegyek valami jót is másokért, hogy emlékezzenek rá, de az nem most lesz, és nem is veled. Inkább távozom el nyomtalanul ebből a világból, mint hogy téged kiszabadítsalak innen...rohadj meg ott ahol vagy...- a kanca egy pillanatig sem emelte fel a hangját, mégis érezhető volt benne a düh, és az ellenszenv. Még csak néhány perce találkoztak, és máris gűlölte ezt a lényt... |
 Lélek halkan fujt eggyet majd furcsán elmosolyodott az erős sötétben....- Hát akkor pusztulj anélkül hogy a világon egyetlen lélek i emlékezne rád.....mert te azt akarod hogy átérezzék a szenvedésedet holott senkit sem érdekel....err végysdz ás vársz már nagyon rágóta....Tudod mit tegyél ugy ahogy gondolod és tűnj el a világ színéről anélkül hogy egyáltlán egy levelet meglibbenttél volna a test4eddel.....- a mén ezt mind végig lassan és fzurcsán tisztán kegyetlenül montda hangja egy sávon táncol . Fiatalos volt és valami relytözködött benne. Eztüst9s szeme vadul fénylet, és sörénye selytemesen arcába hullot akárcsak valami olbáli sugarak fátyla.-Nkem nem hazudhatsz.....
|
~Nagyon jó...~gondolta Delira fanyarul ~Épp öngyilkos akarok lenni, erre még én segítsek neki...Nekem sem segített senki...soha...~ Egy fejmozdulattal kiröpentette a zavaró tincseket az arcából és megszólalt -Ugyan miért tudnék? Mellesleg Delirának hívnak, és eszem ágában sincs segíteni senkinek, soha, sehol ezen a világon...-hangja hűvös volt, de a legmélyén érződött benne a régi iők kétségbeesése...hogy vele soha nem foglalkozik senki...nem fontos senkinek...nem szereti senki... mindig is egyedül volt... akkor miért is segítsen neki? Túl sok az életében a soha és a senki... Néha az volt az érzése, hogy ő nem is része ennek a világnak...Hiszen semmi nem köti ide...semmi és senki... |
Lélek egy pilantra hátrahökkölt és hangosan fújt eggyet, szinte hihetetlen volt hogy vlaki megtalálta az tuat az ajtóhoz...és ha szerencsés talán...talán....végre ujra szabad lehet...A mén megszólalat és fennhangon furcsán beszélni kezdett, hangja nagyon fiatalnak tűnt számára .....egészen meglepődött a hallatán.- A nevem Lélek.....Tudsz nekem segíteni?- kérdezte tőle egyáltalán megszokott stílusban. Legbelül mélyen lekében egészen kétségbe esve vilantak át rajta az érzések, remélte hogy az uidegen kancának sikerül a gyakorlat ami eddig senkinek......Csupán eszköként akarta használni a másikat és ezért volt ilyen szívélyes, hiszen általában nagyon is zárkozot és vad, titokzatosság övezte lényét. |
-Ezt igennek veszem...- állapította meg fanyarul Delira. Határozottan a rés elé lépett, ahonnan a legerősebb fény áramlott kifelé. Tekintette egy ezüstszínű szempárba ütközött. a kanca hosszú üstöke a szeme elé lógott. A teljes sötétségben alig látszott a testéből valami. Csak az ezüst fény hatására lett kivehető a körvonala. - Helló...-köszönt a maga furcsán humoros stílusában. ~Elég furcsa látványt nyújthatok ezzel a nagy sebbel a homlokomon...dehát kit érdekel??~kérdezte saját magától. |
Lélek egészen az ajtó mellé lépdelt és mellső lábával ütemsen elkezdte verni a kemény követ, fémes hideg visszhang futott végig a falakon és a mén orrának érintésétől az ajtó egy pillantra meg remgett. A mén egy apró rés felé nyujtotta fejét és holdvilág szerű szemével kinézett rajta.Füstös sörénye a levegőben vibrált és vadul csapódott a közeli falakra vizvisszaverődés szerű fényjátéka... |
Delira egy ideig mozdulatlanul bámult az ajtó alól kiáramló, ezüstös füstre. Fémes, szürkés sörénye barna arcába hullott. Lassan lépett egyett az ajtó felé. Majd még egyet. Patái halkan koppantak a kövön. Fejét lehajtotta és közelebről megnézte a füstöt. Majd megszólalt. -Van ott bennt valaki? - kérdezte nem túl sok érdeklődést mutatva. Ha lelkiállapotát nézte volna, elvágtatott volna és leugrott volna az első szakadékba. Tulajdonképpen már sokszor meg akarta tenni, de valahogy az életösztöne nem engedte. És ha meghal, legalább történjen valami...Emlékezzen rá valaki...akár csak úgy mint egy harcias, de finom vacsorára...hogy legalább legyen valami haszna... |
Lélek fel emlte hosszú kecse fejét és tekintetét az ajtóra szegezte.Nem remélte hogy valaki vagy valami érdemleges van odakint.....nem remélhette 100 év csaklóüdás után. Az első időkben már a legelső zajra felugrott és az ajtóhoz ugrott ....ám egy idő utá feladta ezt a játékát...Ezüstös szemei olyano voltak akár két fényes hold, fekte arcát szürke folt törte meg a furcsa sötétben.Sörénye vadul fel borzolódott mintha vaamiféle szellő érintette volna meg.....Halotta a koppanást és érzékei furcsán kiéleződtek....~Lehettelen..lehetelen hogy ennyi várakozás után...ha mégis valószinüleg nem képes rá hogy kiengedjen....a kopannásból ítélve vagy vak vagy ostoba...~ A mén lassan felállt és közelebb sétált, lábe mellet füst kavargott és csángjáig felkapaszkodva táncolt, a z ajtó aéatt a furcsa ködös ezüstös kavargás szivárgni kezdett a szabadág felé. |
Delira lassan sétált a sötétben. Az utóbbi időben egyre nyomasztóbb gondolatok kavarogtak a fejében. Általában már szándékosan kereste a bajt, az életveszélyt. De eddig még nem sikerült meghalnia. Gyorsan, de nyugodtan haladt. Nem tudta merre. Nem érdekelte. ~ Ha beleesek egy szakadékba, vagy felfal egy démonló, legalább vége lesz ennek az egésznek...velem nem törődöt soha senki...kitaszított a világ...miért ne halhatnék meg? ~ Szürkésbarna sörénye láthatatlanul kavargott a sötétben. Néha felborzolta valami jéghideg szél, amit ő keltett tudtán kívül. A lába körül köd kavargott. Egyszer csak beleütközött egy falba. Jól megütötte magát. Nem érdekelte. A máladozó, érdes vakolat hosszú vágást ejtett a homlokán, a sebből vér csordogált. Ezel sem foglalkozott. Szorosan a fal mellett haladt tovább, majd beesett egy beugróba. Feltápászkodott. Egy ajtó körvonalai rajzolódtak ki a sötétben. |
 Lélek hidegen bámult maga elé a sötétben, sörénye ezüstös füstként kavargott a alevegőben. Amén fejét előre nyujtotta és az árnyakat figyelte amelyek az ajtó alatt mozogtak....és ez az ajtó már több mint 100 év tartotta öt fogva......Tudta hogy csak kivülről lehet kinyitni...és csupán különlegesek képesek rá. Szeme ezüstösen csilllogott a sötétben, és mindent látott amit más nem, a kamra padlójén lévő alvadt vérfoltokat és a pusztulás szagát amint lilás vörsen kígyozva áramlik a légben.
|
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Lélek halkan fujt eggyet majd furcsán elmosolyodott az erős sötétben....- Hát akkor pusztulj anélkül hogy a világon egyetlen lélek i emlékezne rád.....mert te azt akarod hogy átérezzék a szenvedésedet holott senkit sem érdekel....err végysdz ás vársz már nagyon rágóta....Tudod mit tegyél ugy ahogy gondolod és tűnj el a világ színéről anélkül hogy egyáltlán egy levelet meglibbenttél volna a test4eddel.....- a mén ezt mind végig lassan és fzurcsán tisztán kegyetlenül montda hangja egy sávon táncol . Fiatalos volt és valami relytözködött benne. Eztüst9s szeme vadul fénylet, és sörénye selytemesen arcába hullot akárcsak valami olbáli sugarak fátyla.-Nkem nem hazudhatsz.....